A régi háznál, ahol Papa lakik, van egy hinta, ami még Apa idejéből való. Kb. abban nőttem fel. Ha jó kedvem volt, azért hintáztam, ha rossz, akkor meg azért. Télen, nyáron, nagykabátban, hálóingben. Ott gondolkodtam. Kiürítettem az agyamat.
Most csak a pályára járok fel éjjelente. Láncos hinta. Tegnap is voltam. 00:14kor mentem fel.
A hintában ülve, zenét hallgatva arra gondoltam, hogy most jól vagyok. Nem éreztem késztetést, hogy piáljak, se azt, hogy szívjak. Nem akartam, hogy valami okból elboruljon az agyam. Végre nem akartam elhallgattatni a fejemben lévő gondolatokat. Mert csak erre jó, azt hiszem. Baroo a zsongás, a bizsergés az agyadban. És szeretem azt a lassulást is, mikor az agyam lassított felvételben fogja fel a mozdulatokat. De mindig a tudatos gondolatokat akartam eltüntetni vele. Minden időben volt valami, ami miatt utáltam a belső hangot. Egy időben Zack. Máskor Peter. Aztán Gabe. Aztán megint Peter.
Most felszabadult voltam. Másfél évet éltem Peter mellett. Úgy éreztem, sosem szabadulok fel. Örökké úgy fogom érezni, az a dolgom, hogy fedezzem a szükségleteit, és ezzel a sajátomat is. És most úgy éreztem, megtisztultam. Kitakarodott a szívem/lelkem legmélyéről.
45 perc múlva fájni kezdett a kezem. A hinta kicseszte, és kirepedt tőle a tenyerem. A bal, szerencsére. De beszarás, annyira fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése